hab

egy mosoly bújt meg a szívemben.

továbbra is úgy cikázok az alföld és a főváros között mint metrószerelvény az ecseri út és népliget között.
kiváltképp kezdek élvezni pillanatokat.

meg vagyok! előző bejegyzésem nem úgy értendő mint ...
de nem magyarázkodok önmagamnak érzek ahogy érzek épp az adott pillanatban.

persze : "úgy nézem az életem hogy nem veszek lélegzetet"
alig. nagy most a rohanás.

de tudom a gyümölcs érik és olyan jó befőttünk lesz egyszer öreg korunkra. Vagy kenhetjük kenyerünkre a lekvárt az unokáknak (már ha lesznek. ó csak megélni kéne)

szia

elfáradtam.
és lassan olyan hogy nem tudom ki vagyok és mit akarok.
kétségbe esetten kapom a levegőt a gyomromba
és lekaparnám a csillagokat az égről csak újra legyen bennem erő,hit és az a fő mozgató rugó ami eddig ide oda járt és tette a dolgát. most mintha nem lenne cél. állomásokon zakatolok át és a mondat ami elhagyja a számat az továbbra is marad a nem tudom.
pedig annyi minden voltam. annyira tudtam hogy kell boldognak lenni.
annyiszor annyi mindenkit tudtam szeretni,biztatni.
most hirtelen elengedtem mindent és csak hagyom hogy folyón.
a szememből a víz. meg az a sors valami.
ezt senki soha nem kövesse el. ne tegyen le álmáról.
álmodjon újat. én jelenleg elvesztettem önmagam.

4vágányról

szia 2012!

pocsolyákat megszokó
gödröket ki simító hajnalban bicajozó
háló kocsiban el alvó
keleti pályaudvaros
életünket éljük
érettségi előtt álldogálunk.

és most erősítjük magunkat. 4kor kelünk.

néha sértünk,sírunk, ki borulunk, be borozunk.

itthon élünk szabadszálláson fáradunk, levegőt veszünk néha

próbálunk.
próbáljuk nem mocskolni az érzéseink.
félmeztelen táncolni egy zseblámpával sötét sötétben
érezni.
lapulni. ragad a vonat ülés rám rám.


nem hagyok el.


lyukat vágtam a lapjaimon. óhóhó.