egy mosoly bújt meg a szívemben.
továbbra is úgy cikázok az alföld és a főváros között mint metrószerelvény az ecseri út és népliget között.
kiváltképp kezdek élvezni pillanatokat.
meg vagyok! előző bejegyzésem nem úgy értendő mint ...
de nem magyarázkodok önmagamnak érzek ahogy érzek épp az adott pillanatban.
persze : "úgy nézem az életem hogy nem veszek lélegzetet"
alig. nagy most a rohanás.
de tudom a gyümölcs érik és olyan jó befőttünk lesz egyszer öreg korunkra. Vagy kenhetjük kenyerünkre a lekvárt az unokáknak (már ha lesznek. ó csak megélni kéne)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése