Fogalmam sincs hogy kezdjek neki ennek az írásnak...
Mindjárt szülök? Vagy mit lehet ilyenkor írni?
Hogy fogalmazzam meg azt hogy hamarosan itt lesz Róbert, a kisfiam. Ahogy leírom majd elsírom magam, fiam, fiacskám, érlelgetem a szót, de közben valahogy mégse fogtam fel, de tudom akkora szeretéssel fogom és már most szeretem hogy ilyen nincs is, így csak egy anya tudja szeretni a fiát!
Közben mérhetetlen elfojtás van bennem... mintha a szülés életet adást árnyékolná a halál fenyegető pólusa hogy ellensúlyozza itt nekem a boldogságom. A két véglet itt liheg a nyakamban. Édesanyám Október 8.-a óta kórházban az intenzíven fekszik, se nem beszél se nem mozog. A tudat is bénít ha csak rá gondolok hogy ott fekszik, teljesen kiszolgáltatva, ő a világ legerősebb anyukája! Az én anyukám, és nem tudok oda menni segíteni neki, a kezét megfogni és biztatni hogy minden rendben lesz! Nem... Látogatási tilalom van, és amúgy is kb én lennék az utolsó aki most bemehetne hozzá főleg így minden órás terhesen. Elviselhetetlen nyomást és fájdalmat érzek a mellkasomban amit mintha el kéne nyomnom mert nekem itt a pici fiam, aki arra vár hogy megérkezhessen a megfelelő pillanatban, közben én itt meggátolom őt ebben. Mert van olyan hogy megfelelő pillanat? Ilyenkor? Amikor anyám ott fekszik és a csövek lógnak itt ott, és infúzió csöpög.
De persze van, gyere kisfiam mert a mama is nagyon várt, és készült hogy majd babázik veled, és végre itt az én terápiám, csak le kellett írnom és máris bőgök, izzad a lelkem de ez csak jó...
Valahol mélyen tudom hogy minden rendben lesz , és nagyon erős édesanyám és fel fog állni ebből a nehéz helyzetből , hiszem hogy meg akar gyógyulni és még sok dolga van, látni akarja az unokáit, velük lenni és olvasni nekik, hozni a kinder tojást Alíznak és az olvasó szemüvegét hogy tudjon Anna Peti Gergőt olvasni neki, és elvinni a könyvtárba, és kötni is elkezdte azt a pulcsit.... ANYA nagyon szeretlek.
Most jobb. Így leírva mindig egy kicsit könnyebb.
gyere kicsi fiúnk , gyere amikor itt az ideje, várunk.
