Nem adtam fel azon elhatározásom hogy írjak Izraeli utunkról , csak az életünk pörgése a napi harcok keresztül húzták az erre szánt időm és energiám, de most újra itt vagyok és folytatom.
Január 26: Petah Tikva délelőtt csodálatos napsütésben elindulunk felfedezni a várost, mindenféle típusú házak a régitől az egészen modernen át vegyes a felhozatal a házakon légkondi, felül napelem rendszer kis bojlerrel itt a hűtés-fűtés így működik. Ami egy igazán előremutató dolog kevesebb káros anyag kibocsátás. Az izraeli zászló is gyakran szembe tűnik, az itt élők büszkék a származásukra és ezt bátran mutatják is kifelé. A zsidókon érezni hogy zsidók főleg aki vallásos , tisztelik a saját szabályaikat és be is tartják őket, összetartoznak , egy külön kis sziget ők. Tiszteletet parancsol számomra ahogy ők viseltetnek a dolgaik az életük iránt. Az első utunk bevásárolni vezet innivalót és rágcsát a gyerekeknek hogy bírják a napot valahogy. Egy helyi nagy spar féle boltba megyünk. Az árakat elnézve az ember nem is akarja átszámolgatni otthon ez vagy az mennyibe kerülne, jobb ha nem hasonlítjuk össze, rengeteg élelmiszer jóval drágább kint, viszont vannak olcsóbb termékek is pl kozmetikumok, pelenka stb...
Szóval az első vásárlás a boltban : rengetegen vannak, a kasszás nő az előttem lévőhöz teszi a cuccom, nem is tudok figyelni mert Robika egy nyalókáért könyörög épp, nem érti a nő hogy szólok neki de érzem a feszkóját, végül csak sikerül fizetni, de pörgés van ezerrel. Az utcán lévő helyi árusok viszont nagyon kedvesek és kérdezik honnan jöttünk, aranyosan mosolyognak és bólogatnak mikor mondom, tudják és ismerik Magyarországot és ez jó érzéssel tölt el. Sikerül beszerezni egy baseball sapkát Robikának, télen ugye nem gondoltam hogy kéne azt is elcsomagolni, itt meg a szemét süti ki a nap szegénynek, szóval meg van a kis sapka, a Donald Trump tértől nem messze vettük. ( Igen itt még ilyen tér is van!) A buszon vissza felé Robika már nagyon könyörög a joghurtjáért szóval még a megállóba kinyitom neki, és egy helyi árustól szerzett villával neki esik enni, az egész annyira szürreálisan vicces, jókat nevetünk Kármennel. A nők a sorban már a boltban arra biztattak nyissam csak ki neki had egyen, de én megszoktam hogy nem majd ha kifizettük, nagyon szeretik itt a gyerekeket mindenki kedvesen mosolyog ránk és nem néznek csúnyán ha a boltban balhézik a ded. Tetszik ez a fajta lazaság, jó lenne itthon is kevésbé befeszülni, csak hát itt sok ember mentalitása más, és szeretnek rossz szemmel nézni hogy érezd már magad szarul a neveletlen kölyköd miatt, aki amúgy lehet csak fáradt, éhes simán rossz napja van, de az ítélkezés itt csúnyán be van vésődve az emberek agyába, na ezzel ott kint nem találkoztam, igazán üdítő volt ezt megtapasztalni. Ami még nagyon tetszett az a kollektív buszozás hogy mindenki segít a másiknak, hogy hol szálljon le, hangosan kiabálják a sofőrnek hogy : Regggááá reggáá! (várj várj!) ha valaki lassabban száll le vagy babakocsival van mint ugye mi.
Mire vissza érünk Kármen férje Attila készített ebédet nekünk. Robika túlpörög a sok ingertől és a babakocsis fáradtságot idegesítő nyüzsgése váltja fel, nagy nehezen le teszem aludni és utána a teraszon kávézok és napfürdőzök. De közben érzem nehéz lesz neki megszokni az itt létet, látom rajta hogy kiszakadva a saját közegéből teljesen más, és nehezen tudja befogadni a ne vedd el, ez nem a te játékod szituációkat.
Még este lemegyünk a közelben lévő játszótérre. Robika kiabál az orosz gyerekek után: Várjatok meg! de a testvérpár elszalad előle, ő meg nem érti. Nem érti hogy nem értik amit mond, néz rám furán mit csinál ő rosszul hogy őt itt nem értik meg?
