2013. május 24., péntek

vak őszinteség

Sokat írok, sűrűbben  pedig péntek van. több bennem a kötelesség , a hála. a 30y-on után szabadon, pedig jaj de tetű lassú a gépem. egy kis házifeladat. esszé, láthatatlan kiállítás. 5-öst kaptam rá... annyira rossz nem lehet. bár a jegyek soha nem érdekeltek igazán, inkább az mit sikerült kihoznom önmagamból, a gondolataimból. Bár néha még ez is nehezen megy. félek. nem akarok megbántani senkit, meg persze önmagam is féltem. ezt a legutóbbi csalódást elég jól kezelem, sőt kezdek rájönni nem is szeretem igazán... éreztem hogy nem őszinte. én őszinte embernek tartom magam, megérdemelném hogy velem is őszinte legyen végre valaki! mert ezek a játszmák, hazugságok annyira feleslegesek. előbb utóbb úgyis utol érik a hazugságok.... mindenki azt fogja kapni amit megérdemel. ebben még lehet bízni. és akkor egy kis esszé.



,,Milyen érzés vaknak lenni?!”
 
Amikor beléptem, kellemetlen érzés fogott el. „Ki kapcsolta le a villanyt és miért?” és ehhez hasonló kérdések merültek fel legelőször bennem. Megszokásból vagy elkényelmesedett látóként a villanykapcsolót kerestem volna legelőször. Aztán kezdtem beletörődni a „vakság” –omba. A vakvezető hangja megnyugtató volt számomra, és a többiek csivitelése itt-ott. Valamint a lépéseim és a többiek lépésének hangja, valamelyest ez alapján tájékozódtam akkor. És mintha a hallásom sokkal felerősödött volna, mivel csak arra tudtam támaszkodni , valamint a lépteimre és a tapintásra. Eleinte a kezem a testem előtt tartottam egyfajta védekezési mechanizmusként. Számomra a „konyhában” eltöltött idő volt a legérdekesebb azokat a tárgyakat végig tapogatni amiket nap mint nap használok és látok. Egész másként éreztem őket, minden tárgynak megvan a maga kis hangja ha használod, persze amikor látok és csak úgy teszek veszek akkor ezek az apró zajok nem tűnnek fel, és nem figyelek oda rájuk. Pedig egész érdekes néha kellemes hangok hallhatóak ki egy ilyen találkozás során. Még az is érdekes volt számomra hogy nem láttam, nem tudtam ki van mellettem , és még csak hozzám se ért, de éreztem a társaim jelenlétét a közvetlen környezetemben. És egy folytonos pánik is uralt, „látni akarok!” Szerintem azoknak az embereknek akiknek nincs ilyesfajta fogyatékosságuk hogy vakok, épp ésszel fel se tudják mérni mekkora kincs is a szemünk, az hogy látunk! Gyönyörű dolgokat nap mint nap! Leírni és elmondani se lehet mekkora hiány egy vak ember számára a látás. Ha lehetne olyat hogy adok egy napot, vagy akár egy egész hetet egy vak ember számára amikor és láthat, és addig én lennék vak, én biztos megtenném és adnék neki egy hetet hogy lásson! Annyi csodálatos dolog van ebben a világban amit látni kell! Nagyon jó dolognak tartom hogy vannak hangos könyvek valamint vak ábécé. Amikor még kolis voltam és az Örsről jártam suliba, a trolibuszról leszállván megláttam a megállóba egy vak lányt aki a fehér botjával kalimpált és bátortalan lépéseket tett jobbra, balra. Vettem a bátorságot (mert szerintem ha segíteni akarunk valakinek akkor nem elég elhatározni hogy segítünk , bátorság is kell hogy megfelelően szólítsuk meg és ajánljuk fel a segítségünket, nekem ilyenkor mindig az az érzésem csak nehogy a másik kevesebbnek érezze magát csak mert segítségre szorul…) szóval odamentem hozzá és megkérdeztem merre megy? Elkísérjem e? A vak lány is a metróhoz ment , így hát elfogadta a segítségemet és mivel én még sose kísértem vakot nem is tudtam hogyan kéne… de ő automatikusan kinyújtotta a karját hogy karoljak bele, végig beszélgettünk, és a lépcsőknél mondtam mikor érünk le, és ilyen alapvető dolgok. Még a metrón is egymás mellé ültünk le, és lelkes volt, elmesélte milyen jó napja lesz és hasonlók, viszont amikor levette a sötétített szemüvegét és rám nézett a gyönyörű vakítóan kék szemeivel amik fel le vibráltak akkor furcsa érzés támadt bennem és megijedtem… nehéz lehet vaknak lenni és ennek a nem túl tisztességes társadalomnak „kiszolgáltatva élni” . De ahogy az a vak lány mosolygott és lelkes volt még annak ellenére is hogy ő nem lát, az valamiért mégis felemelő érzés volt és boldogan szálltam le a metróról. Egy olyan vak lánynak mint ő sokkal pozitívabb a kisugárzása mint a metrón utazó mélabús képű unott életű embereknek akik LÁTNAK… na ez meg a lehangoló rész. Az hogy tudunk beszélni. Szavaink vannak, hallunk, látunk…! Mind-mind nagy kincs az életünkhöz. Csak bánni kell tudni vele.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése