vak őszinteség
Sokat írok, sűrűbben pedig péntek van. több bennem a kötelesség , a hála. a 30y-on után szabadon, pedig jaj de tetű lassú a gépem. egy kis házifeladat. esszé, láthatatlan kiállítás. 5-öst kaptam rá... annyira rossz nem lehet. bár a jegyek soha nem érdekeltek igazán, inkább az mit sikerült kihoznom önmagamból, a gondolataimból. Bár néha még ez is nehezen megy. félek. nem akarok megbántani senkit, meg persze önmagam is féltem. ezt a legutóbbi csalódást elég jól kezelem, sőt kezdek rájönni nem is szeretem igazán... éreztem hogy nem őszinte. én őszinte embernek tartom magam, megérdemelném hogy velem is őszinte legyen végre valaki! mert ezek a játszmák, hazugságok annyira feleslegesek. előbb utóbb úgyis utol érik a hazugságok.... mindenki azt fogja kapni amit megérdemel. ebben még lehet bízni. és akkor egy kis esszé.
,,Milyen érzés vaknak lenni?!”
Amikor beléptem, kellemetlen
érzés fogott el. „Ki kapcsolta le a villanyt és miért?” és ehhez hasonló
kérdések merültek fel legelőször bennem. Megszokásból vagy elkényelmesedett
látóként a villanykapcsolót kerestem volna legelőször. Aztán kezdtem
beletörődni a „vakság” –omba. A vakvezető hangja megnyugtató volt számomra, és
a többiek csivitelése itt-ott. Valamint a lépéseim és a többiek lépésének
hangja, valamelyest ez alapján tájékozódtam akkor. És mintha a hallásom sokkal
felerősödött volna, mivel csak arra tudtam támaszkodni , valamint a lépteimre
és a tapintásra. Eleinte a kezem a testem előtt tartottam egyfajta védekezési
mechanizmusként. Számomra a „konyhában” eltöltött idő volt a legérdekesebb
azokat a tárgyakat végig tapogatni amiket nap mint nap használok és látok.
Egész másként éreztem őket, minden tárgynak megvan a maga kis hangja ha
használod, persze amikor látok és csak úgy teszek veszek akkor ezek az apró
zajok nem tűnnek fel, és nem figyelek oda rájuk. Pedig egész érdekes néha
kellemes hangok hallhatóak ki egy ilyen találkozás során. Még az is érdekes
volt számomra hogy nem láttam, nem tudtam ki van mellettem , és még csak hozzám
se ért, de éreztem a társaim jelenlétét a közvetlen környezetemben. És egy
folytonos pánik is uralt, „látni akarok!” Szerintem azoknak az embereknek
akiknek nincs ilyesfajta fogyatékosságuk hogy vakok, épp ésszel fel se tudják
mérni mekkora kincs is a szemünk, az hogy látunk! Gyönyörű dolgokat nap mint
nap! Leírni és elmondani se lehet mekkora hiány egy vak ember számára a látás.
Ha lehetne olyat hogy adok egy napot, vagy akár egy egész hetet egy vak ember
számára amikor és láthat, és addig én lennék vak, én biztos megtenném és adnék
neki egy hetet hogy lásson! Annyi csodálatos dolog van ebben a világban amit
látni kell! Nagyon jó dolognak tartom hogy vannak hangos könyvek valamint vak
ábécé. Amikor még kolis voltam és az Örsről jártam suliba, a trolibuszról
leszállván megláttam a megállóba egy vak lányt aki a fehér botjával kalimpált
és bátortalan lépéseket tett jobbra, balra. Vettem a bátorságot (mert szerintem
ha segíteni akarunk valakinek akkor nem elég elhatározni hogy segítünk ,
bátorság is kell hogy megfelelően szólítsuk meg és ajánljuk fel a
segítségünket, nekem ilyenkor mindig az az érzésem csak nehogy a másik
kevesebbnek érezze magát csak mert segítségre szorul…) szóval odamentem hozzá
és megkérdeztem merre megy? Elkísérjem e? A vak lány is a metróhoz ment , így
hát elfogadta a segítségemet és mivel én még sose kísértem vakot nem is tudtam
hogyan kéne… de ő automatikusan kinyújtotta a karját hogy karoljak bele, végig
beszélgettünk, és a lépcsőknél mondtam mikor érünk le, és ilyen alapvető
dolgok. Még a metrón is egymás mellé ültünk le, és lelkes volt, elmesélte
milyen jó napja lesz és hasonlók, viszont amikor levette a sötétített
szemüvegét és rám nézett a gyönyörű vakítóan kék szemeivel amik fel le
vibráltak akkor furcsa érzés támadt bennem és megijedtem… nehéz lehet vaknak
lenni és ennek a nem túl tisztességes társadalomnak „kiszolgáltatva élni” . De
ahogy az a vak lány mosolygott és lelkes volt még annak ellenére is hogy ő nem
lát, az valamiért mégis felemelő érzés volt és boldogan szálltam le a metróról.
Egy olyan vak lánynak mint ő sokkal pozitívabb a kisugárzása mint a metrón
utazó mélabús képű unott életű embereknek akik LÁTNAK… na ez meg a lehangoló
rész. Az hogy tudunk beszélni. Szavaink vannak, hallunk, látunk…! Mind-mind
nagy kincs az életünkhöz. Csak bánni kell tudni vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése