Hervay Gizella:
Két vers
l.
Annyira kellesz, hogy - látod -
megtanultam hallgatni érted,
annyira kellesz, hogy
álmaimból könnyedén kilépek,
annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet,
gondolataidba vegyültem,
mint anyja könnyeibe a gyermek.
II.
Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.
El ne menekülj, mert most kezdjük csak látni egymást.
A mámor - rikító selyem volt csak - elszakadt -
téged szeretlek immár, nemcsak magamat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése